Meg kell tanulnom újra szeretni…

A szerelem gyengeség… Ezt tanították meg velem az elmúlt évek. Teljesen kiadni magad egy másik embernek, féktelenül szeretni, odaadni neki a bizalmadat, az értékes idődet, aztán ő mindezt semmibe véve eltipor. Ott állsz kérdésekkel a fejedben, egyedül, összetörten. Szerintem mindannyiunkat hagytak már el, tiportak össze legalább egyszer az életben. Mindezek ellenére nem szabad ebben a helyzetben ragadni és még kevésbé nem szabad ez alapján megítélni másokat és bezárkózni.

Én valami hasonlót tettem.

Már 4 éve annak, hogy az utolsó kapcsolatom véget ért és ez alatt a 4 év alatt akkora kitinpáncélt növesztettem magam köré, hogy azon ütvefúróval sem lehet áthatolni. Próbálták jó páran és eskü, hogy volt amikor én is akartam, hogy ez másképp legyen, de egyszerűen nem tudtam nyitni senki felé. A félelem, hogy ha kinyílok valakinek akkor megint megaláznak erősebb volt a gyengéd nőiességemnél, erősebb volt a vágytól, hogy legyen egy igazi társ mellettem. Jöttek mentek katasztrófálisabbnál katasztrófálisabb férfiak és a kemény, bunkó, erős énem mindig hátba veregette a gyengéd, érzéki, romantikus énemet, hogy na látod…már nem léteznek olyan férfiak akikről te álmodozol, már nincsenek olyan férfiak akik igazi társként melletted állnak és mindenben támogatnak, imádnak, a tenyerükön hordoznak, azok csak a filmekben meg a mesékben vannak. Mindvégig a fennhéjázó, magabiztos, erős nőt mutattam a világnak aki jön megy, csinálja a saját dolgát, építi az életét és kössz de jól meg van férfi nélkül.

Egyrészt ez így is van, hiszen nincs szükségem egy férfira ahhoz, hogy felmásszak a hátán ahhoz hogy előre jussak vagy éppen eltartson és ne kelljen csinálnom semmit sem azon kívül, hogy a tükörben nézegetem a csini pofimat és szarrá vásárolom magam. Nem kell egy férfinak sem a pénze, én megteremtem magamnak azt amit szeretnék és amire szükségem van. Micsoda feminista duma mi? Egyrészt igen. Másrészt pedig egyáltalán nem, hiszen attól hogy én ugyan úgy megdolgozok a megélhetésért mint egy férfi, birodalmat építek mint egy férfi, attól még én gyengéd, szenvedélyes, szeretetre éhes nő is vagyok, aki igenis vágyik arra, hogy mellette legyen egy igazi férfi aki támogat de nem eltart, aki imád de nem folyt meg a ragaszkodásával, aki a tenyerén hordoz de nem pénzel…. Sorolhatnám még. Nagyikám mindig azt mondta, hogy egy olyan férfit találj, aki úgy szeret ahogy vagy és aki igazi társad tud lenni jóban és rosszban is, aki az első problémánál nem rögtön veszi a nyúlcipőt, hanem leül és neki áll megkeresni a megoldást Veled együtt, olyat találj aki egységben gondolkodik.

Létezik ez a férfi egyáltalán? Létezik a Nagy Ő? A menthetetlenül romantikus és optimista énem persze, hogy tudja, vár rá valahol valaki, egy normális Férfi akit neki rendeltek. Lehet, hogy tényleg így is van, ehhez viszont meg kell újra tanulnom valamit amit megpróbáltam sok-sok méter mélyre eltemetni magamban: Meg kell tanulnom újra szeretni…

-J

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.